A Green Day története

Mike Dirnt és Billie Joe Armstrong 1982-ben, 10 évesen találkoztak először az iskola ebédlőjében. „Ha valaki zenét akart hallgatni, saját magának kellett játszania. Még lemezbolt sem volt a városban. Kisfiúk voltunk, és esélyünk se volt arra, hogy pénzt keressünk. Billie Joe szerzett egy gitárt, és elkezdtünk zenélgetni. Megtanultam én is gitározni, szereztem egy hangszert, és ez tűnt a legszórakoztatóbb dolognak, amit csak csinálhattunk” – emlékszik vissza Mike.

Korai repertoárjukban olyan klasszikusok feldolgozásai szerepeltek, mint Van Halen Ain’t talking about Love-ja, vagy a Deaf Leppard-tól a Photograph. Eleinte tehát csak átiratokat játszottak, de Billie Joe hamar beleunt ebbe, így elhatározta, hogy saját számok komponálásába fog. Első saját szerzeménye a Why do you want him? címet kapta.

A középiskolában Mike szert tett egy basszusgitárra, és a gitározást ráhagyta Billie Joe-ra. Felvették a Sweet Children nevet, első koncertjüket a Rod’s Hickory Pitben adták, egy Vallejo-i kávézóban, ahol egyébként Billie Joe mamája is dolgozott. Ekkor mindössze 15 évesek voltak. 1987-ben a Skene Labelnél megjelentették első hangzóanyagukat, a The Sweet Children minialbumot, melyet saját bulijaikon árultak. Billie Joe kedvenc bandájának, a The Who-nak is feldolgozták a My Generation c. dalát, mely a The Sweet Children-re, ill. később a Kerplunk-ra is felkerült.

„…a zene felé fordultunk ... és ez volt a legdögösebbb, legvadítóbb dolog az életünkben”-magyarázta Mike. Ez idő tájt kezdték el használni a „green day” kifejezést, mely eredetileg a Seaseme street című gyermekműsorból származik, és valami olyasmi érzést jelent, mintha egy nagy füstfelhőn át szemlélnénk az eseményeket egy nyugis napon, amelyen tulajdonképpen semmi sem történik, és az idő is nagyon lassan múlik. Mike és Billie Joe ekkor Nyugat Oaklandben próbálkozott, ahol más bandákkal jammeltek. Egyre komolyabban álltak a Green Day-hez, bevették dobosnak John Kiftmeyert, és elhatározták, hogy szerződés után néznek. A Lookout! Records-ot célozták meg, és bár a cég vezetője, Lawrence Livermore nem volt túl bizakodó, mégis beleegyezett, hogy meghallgassa őket, de csak ha vállalják, hogy elutaznak a 200 mérföldre lévő Mernochino megyébe. A srácok természetesen vállalták, el is utaztak. Mikor megérkeztek, zárva találták a helyiséget, ahol fel kellett volna lépniük, kint viszont tombolt a vihar, így aztán betörtek... Ezután kiderült, hogy se tető, se áram nincs a teremben. Livermore hazament egy generátorért, és a 12 gyerekből álló közönség gyertyát tartott, hogy látni lehessen a zenekart. Livermore-nak egyből a Beatles jutott eszébe róluk. „Megláttam bennük azt a lehetőséget, amitől napjaink egyik legnagyobb bandája lehetnek, bár az emberek akkor kinevettek ezért.”

1990-ben végül rögzítésre került első egyedi stílusú, csörömpölős pop-punk albumuk 1039/ Smoothed Out Slappy Hours címmel, rajta a John Kiftmeyer által jegyzett I was there c. dallal, ami még Billie Joe szövegeinél is szentimentálisabbnak tűnt, ugyanakkor helyt kapott a lassú Rest és a folk-punk beütésű The Judge’s Daughter. Az első kislemez, a Slappy EP 4 számából 3-mat egy lány, Billie Joe gyerekkori szerelme, Jennifer által okozott csalódás inspirált, és egy feldolgozás (Operation Ivy - Knowledge) is felkerült rá. A Smooth nem lett túl hallgatóbarát anyag, mivel a zenekarnak nem volt pénze drága stúdióra. (2004-ben viszont újramasterelt változatban ismét kiadták az anyagot.) A Smooth 30 ezres eladott példányszámával gyorsan az országos figyelem középpontjába állította a triót, s ebben nagy szerepe volt Billie Joe szélsőséges megnyilvánulásainak. („Egy kibaszott idióta vagyok, vesztesnek születtem...”) Végül 1990. február 16-án kirúgták az iskolából, így a koncertszervezésre összpontosíthatott, John viszont a főiskolát célozta meg, így kénytelenek voltak új dobos után nézni. A megfelelő utánpótlásnak Tré Cool bizonyult, aki 12 éves kora óta jó barátságban volt Lawrence Livermore-ral, és dobtudása, valamint (mind a mai napig) meglehetősen bolondos természete egyaránt alkalmassá tette a zenekari tagságra.

Második nagylemezük, a négyakkordos spontán feelinget tükröző Kerplunk! 1991-ben került kiadásra, és hasonló eladást ért el, mint elődje. Néhány dal, pl. a No one knows, vagy a One of my lies mindössze 1-2 héttel a felvételek előtt született. A Christie road szintén lassú dal, hiszen a recept szerint nincs album lassú dal nélkül, a Dominated Love Slave viszont már ókás, country stílusú darab Tré egyedi előadásában. Érdekesség, hogy ez az album máig a Lookout! legtöbb példányszámban elkelt kiadványa. A Green Day népszerűsége ennek köszönhetően világszerte megnőtt.

1991-ben sort kerítettek első európai turnéjukra is (3 hónap alatt 64 koncertet zavartak le), lemezcégüknél ebben az időben eladási csúcsokat döntögettek.

Billie Joe ezután pihenés helyett újabb dalokat vett fel. 1993-ban elkerülhetetlennek bizonyult a váltás, jó barátként váltak meg a Lookout! lemezkiadótól. Sokáig várakozó állaspontra helyezkedtek, míg végül 1993-ban a Rob Cavallo által uralt Reprise Recordshoz igazoltak (a cég egyébként a Warner Brothers egyik leányvállalata), s Cavallo elvállalta a következő anyaguk produceri teendőit. A lemezt 5 hét alatt felvették, napi 12 órákat melóztak, majd részt vettek a Bad Religion Recipe for Hate turnéján. Ezután Los Angelesben átkeverték a kész művet.

1994 februárjában jelent meg a Dookie. „A grunge halott, sokáig éljen a Green Day, a pokolba is – kerüljünk a Paradicsomba!” – írták az újságok, a L.A. Times pedig a Ramones mai megfelelőjének kiáltotta ki őket. Az alig 39 perces Dookie 14 száma korábbiakkal ellentétben rövidebbek, édeskések, gátlástalanok voltak, csöpögtek a kedves cinizmustól. Semmi gitárhősködés, csak a nyers punk rock egy nagy adag pop melódiával ötvözve. „A punkok egy része nem tudja, hogy mihez kezdjenek velünk, de úgy gondolom, hogy a tetteink punkokká tesznek minket. Azt énekeljük, amit gondolunk, ami a szívünkből jön, és nem érdekel, mit gondolnak rólunk” – nyilatkozta Billie Joe. 1994 májusában a Longview két hétig vezette a Billboard modern rock listáját, a Basket case pedig 1994. augusztustól szeptemberig hat hétig tanyázott a Billboard csúcsán, videoklipjét orrvérzésig játszotta az MTV. A kislemezen szerepelt még egy The Kinks feldolgozás, a Tired of waiting for you, vmint egy saját klasszikusuknak a 409 in your coffeemaker című nótának újabb verziója. A When I come around-dal szintén meghódították a Billboardot, slágereik meghozták számukra a világsikert, több mint 10 millió példányt adtak el a Dookie-ból. A Rolling Stone magazin Annual Music Awards-án a legjobb új zenekar lettek, a 37. Grammy Awards-on 4 kategóriában jelölték őket, ők viszont nem voltak hajlandóak megjelenni...

A sikerekhez nagyban hozzájárult az 1994-es Lollaapalooza turné, és természetesen a legendás Woodstock II. fesztivál (300 ezer néző, rengeteg sár és totális káosz).

1995-ben sorrendben a negyedik albumot, az Insomniac-ot is piacra dobták, melyen ugyanazt az őrült, zajos zenét hallhattuk, amit Billie Joe-tól megszokhattunk, kiábrándultsággal, apátiával teli dalszövegek kíséretében. „Barmok vagyunk, ám igyekszünk kedvesen viselkedni”- vallotta Billie Joe. Az első kislemez, a JAR egy közeli barátjukról szólt, aki ’94 nyarán vesztette életét autóbalesetben, ezt amúgy sokan az Agnus című film egyik betétdalaként ismerhették meg. „Van egy új dal az anyagon egy fiatal pszichopata sorozatgyilkosról, illetőleg egy lányról, aki elköltözött otthonról, hogy a nagyvárosban élhessen. Ez utóbbit a barátnőm története ihlette.” Mindezeket a dalokat élőben is alkalmunk nyílt megismerni, hiszen 1995. szeptember 13-án turnéjuk érintette a Budapest sportcsarnokot is (előzenekar a The Riverdales volt, a jegyárak a mai szemmel szinte nevetségesnek tűnnek: ülőhely 1600 Ft, állóhely 1500 Ft), ráadásként a nagysikerű világkörüli turné legjobb pillanatait egy koncertalbumon, Bowling, Bowling, Parking, Parking címmel is megörökítették.

Az 1997-es Nimrod-on az eddigiektől eltérően már vonós hangszerek és kürtök is színesítették a hangzásvilágot. Bár a mesterségesen gerjesztett punk hullám erre az időszakra alábbhagyott, és az új anyag nem is győzött meg mindenkit, mégis az első kislemezen megjelent dallal, a hegedűsöket is felvonultató Hitchin’ a ride-dal hetekig vezették az USA-ban az alternatív rádiók slágerlistáját.

2000-ben megjelent a Warning, már címével is figyelmeztetve a hallgatóságot és a konkurenciát, hogy a Green Day-jel igenis számolni kell. Ezt aztán a Minority kislemez is bizonyította, hiszen megjelenése után nem sokkal a Billboard 3. helyéig jutott.

Ezen az albumon könnyedebb, slágeresebb és közvetlenebb a hangvétel, jócskán alkalmaznak akusztikus gitárokat is. A Hold on-t Billie Joe egy barátjáról írta,aki személyes tragédiák hihetetlen során ment keresztül. Az album „...egyfajta átmenetet testesített meg, nem tudtuk pontosan, hogy merre is akarjuk venni az irányt. De ezúttal tudtam, hogy olyan dalokat akarok szerezni, amiket ha egyszer majd évek múltán meghallgatnak a srácok és visszaemlékeznek rá, azt fogják mondani: apukám, egy csomó reményt adott az a szám...” Az albumon viszont ugyanúgy ott van a sötét szarkazmus is, ugyanaz a lázadás, amit már megszokhattunk az előző anyagokban.

2001 novemberében válogatásalbumot jelentettek meg International Superhits címmel. A kiadvány a Dookie-tól a Warning-ig bezárólag tartalmazza a legnagyobb slágereiket, emellett ráadásként 2 új szerzeményt is felkerült a korongra, a Maria és a Poprocks & Coke.

2002-ben ismét válogatásalbummal jelentkeztek a Green Day tagjai, a Shenanigans a ritka, maxikon hallható felvételek gyűjteménye, „Rajongóknak szóló ajándék”, melyre 3 feldolgozás is felkerült: a Fangs-tól az I want to be on T.V., a Ramones-tól az Outsider, valamint a The Kinks-től a Tired of waiting for you. A Scumbag c. dal egyben az Amerikai pite 2. című film egyik betétdala, az Espionage pedig a Sir Austin Powersból lehet ismerős a mozilátogatóknak.

2004-ben Pepsi reklámhoz készítettek feldolgozást aláfestő zenének. Az I fought the law eredetileg Bobby Fuller Four slágere, a Green Day a Californian Music Awards-on elnyerte vele a legtöbbször letöltött dalnak járó díjat.

2004 augusztusában jelent meg a NOFX-es Fat Mike nevével fémjelzett Rock Against Bush vol. 2, melyen egy új Green Day dal, a Favourite Son is helyet kapott.

2004 szeptemberében jelent meg az új album, az American Idiot. Összesen 35 dalt vettek fel, ezek közül választották ki azokat a kedvenceket, melyek fel is kerültek a lemezre. Szerepel rajta egy több mint kilenc perces mini rock-opera is, a Jesus of Suburbia címre keresztelt szerzemény, mely olyan darabokat tartalmaz, mint az I Don’t Care, a City of the Damned, a Dearly Beloved, vagy a Tales From Another Broken Home. Az albumon ismét hallhatjuk Tré különleges énekhangját, valamint meggyőződhetünk arról, hogy a kiforrott tehetségű, mind hangszeres, mind énektudás terén kiemelkedőt nyújtó zenészek alkotják azt a népes csapatot, amely az album munkálataiban részt vett.

Az AI albumhoz többféle kislemez is megjelent. Az egyik változaton az American Idiot mellett két, máshol ki nem adott dal is szerepel: a Shoplifter, és a Governator, melynek külön érdekessége, hogy Mike előadásában hallhatjuk.

2005-ben 7 WMA díjat nyertek. Ma óriási a rajongótáboruk. Saját maguk írják a számaikat, amik gondolatébresztőek, felnyitják az emberek szemét, és mesterien vannak megkomponálva.