Út a pokolba: Huszonöt éve halt meg Bon Scott, az AC/DC legendás frontembere

1980. február 19-én döbbenetes hír járta be a világsajtót: Londonban, egy parkoló autóban halva találták Bon Scottot, az AC/DC énekesét. A hivatalos orvosi jelentés szerint idült alkoholmérgezés végzett vele. Bár immáron negyedszázada halott, kultusza az idő múlásával egyre terebélyesebb. Szentesi Zöldi László írása. Tizenkét éves voltam, amikor először láttam a nagy rockmágust. Igaz, csak vásznon, hiszen akkor már két éve halott volt. A vidéki kisvárosban, ahol felnőttem, nem volt különösebben izgalmas világ a nyolcvanas évek elején. A suliban kötelező feladatnak számított az úttörőélet, mondanom sem kell, mindenki nagy ívben tett az egészre. Közösséget nem alkottunk parancsszóra, mert egyébként is mindig együtt lófráltunk, fociztunk. Azon a délutánon azért mentünk moziba, hogy valami mégis bekerüljön az átkozott rajnaplóba. Tudtuk, milyen filmre ülünk be: Szóljon a rock, az AC/DC párizsi koncertje. Posztumusz alkotásról volt szó, hiszen Eric Mistler és Eric Dionysius a banda 1979-es koncertturnéjának párizsi és londoni állomásain látottakat-hallottakat rögzítette, de mire néhány hónap múlva megvágták az anyagot, Bon már halott volt. Hogy milyen módon kerülhetett viharos gyorsasággal egy vasfüggöny mögötti országba, arra mind a mai napig nálam felkészültebb szakírók sem tudják a választ. Amit akkor a moziban láttam, annak a mai napig a hatása alatt vagyok. Időközben videokazettán is megszereztem a koncertfilmet (DVD-n miért nem adják ki?), legalább százszor megnéztem a nagy menetet, és mindig azt érzem, mintha először látnám az AC/DC-t. Bármilyen zenekar csábít el időről időre, mindig visszatérek a klasszikus albumokhoz: High Voltage, Dirty Deeds Done Dirt Cheap, Let There Be Rock. Ha feldübörög a zene, ha meghallom a jól ismert riffeket, a két Young gitárjátékát, Phil Rudd - és csakis az ő - jellegzetes dobütéseit, mindig azt a felszabadulást, felhőtlen boldogságot érzem, amit ott, akkor, gyermekfejjel, a kisvárosi moziban. Bon Scott titka alighanem abban rejlett, hogy hihetetlen szuggesztivitást sugárzott a színpadról, ahogyan mondani szokás, "átjött" a személyisége. Minden srác ilyen vagány szeretett volna lenni, és minden lány ilyen fickókkal óhajtott motorozni (is) egy jót. Az a típusú ember volt, aki nem szerette bonyolítani a dolgokat, számára a rock'n'roll nem az agyonkódolt, művészieskedő üzenetekről, hanem az őszinte életérzésről, minden földi jó élvezetéről szólt. A közismert anekdota szerint Bon Scott egyszer ezt válaszolta az AC/DC dalszövegeinek "üzenetét" firtató újságírói kérdésre: 'Soha életemben nem akartam senkinek üzenni, kivéve, amikor megüzentem a szobaszámomat." Egyszer azt is kijelentette, hogy 'a mi dalaink alapvetően három dologról szólnak, a piáról, a szexről és a rock'n'rollról. - Tiszta beszéd, no comment. Bon Scott nagyságát nem csökkenti az a tény, hogy alighanem születtek nála korszakalkotóbb énekesek is. Persze, minden ízlés dolga, de Eric Burdon, Mick Jagger, Paul Rodgers, Ian Gillan után nem is olyan könnyű felállni a színpadra. Laza megjelenésével, színes előadói stílusával az AC/DC énekesének mégis sikerült felmutatni a műfaj lényegét, amely a 70-es évek második felében egyre jobban visszaszorult az elüzletiesedett, profitéhes művészvilágban. Bon Scott visszahozott valamit az őszintén lázadó 60-as évekből, ha mást nem, a külvárosi csibészséget, a pimaszságot, az elpusztíthatatlanság örök hitét. Mind a mai napig ebben a tekintetben eredeti igazán az AC/DC - a divatos trendek ellenére következetesen a maguk útját járják, s bár zenéjük könnyen kiismerhető (felpörgetett boogie, "fehéresített" blues, klasszikus rock and roll kőkeményen), mégis egyedi és eltéveszthetetlen. A hetvenes évek végének csúcsteljesítménye, nem vitás. Ronald Belford Scott a skóciai Kirriemuirban született 1946. július 9-én. Szülei néhány évvel később kivándoroltak Ausztráliába, ahol a kis Ronald először nemigen találta helyét: "Új iskolatársaim a szart is kiverték belőlem, amikor meghallották skót akcentusomat. Egy hetem volt arra, hogy megtanuljak úgy beszélni, mint ők, ha sértetlenül meg akartam úszni a dolgot." Az ügy végül rendeződött, és az énekes élete végéig büszkén viselte az akkoriban kapott Bon gúnynevet, amely skót származására, kiejtésre emlékeztette. Voltaképpen az anyaországnak köszönheti zene iránti érdeklődését, édesanyja unszolására különböző ütős hangszereken és skót dudán is megtanult játszani (ez utóbbi tudását egy korai AC/DC klasszikusban, az It's a long way to the topban is megcsillantotta). Később gitárral, billentyűs hangszerekkel is próbálkozott, dobtudásáról pedig elég annyi, hogy Perthben a legjobb ütősként tartották számon. Egyik zenésztársa jegyezte fel róla, hogy rövid ismerkedés után gyakorlatilag bármilyen hangszert meg tudott szólaltatni. A Spectors nevű formáció neve alighanem csak azért maradt fenn, mert Bon itt kezdte pályafutását. Aztán a rövid életű, mai füllel meglehetősen érdektelen Valentines következett. Amikor egy drogbirtoklási ügy fellazította a sorokat, a tagcserék után eltűntek a süllyesztőben. A 70-es évek elején Bon Scott csatlakozott Ausztrália egyik legreményteljesebb bandájához, a Fraternityhez, amely azonban meglehetősen lusta formációnak bizonyult - több időt töltöttek hegyi farmjukon, mint a színpadon. Az 1971-es, adelaide-i Myponga fesztiválon sem ők a sztárok, hanem a Black Sabbath, és az Orszáczky Jackie vezette Syrius, akik a távoli Magyarországról érkeztek. Ezt követően Bon Scotték megcélozták Európát, és brit kalandozásaik idején találkoztak a Geordie legénységével, sőt magával Brian Johnsonnal, aki 1980-ban az AC/DC énekese lesz majd. Brian később azt nyilatkozta, hogy csak néhány alkalommal beszélt a furcsa skót-ausztrál fickóval. Aligha gondolták, hogy egy szép napon mindketten világhírűek lesznek. A brit turné nagy leégés, ráadásul a hazatérés után Bon súlyos motorbalesetet szenvedett. Szemtanúk szerint bár a kórházban rettenetes állapotban, összedrótozva és kitört fogakkal ébredt fel, rögtön molesztálni kezdte a nővéreket. Időközben társai útilaput kötöttek a lába alá, a Fraternityt az alkalmi futárszolgálat váltotta fel - meglepő módon az alkalmi munka ismertette össze Bont az AC/DC-t alapító gitáros testvérpárral, Malcolm és Angus Younggal. 1974 tavaszán az Adelaide-be érkező meglehetősen ismeretlen muzsikusokat sofőrként ő szállította a buli helyszínére. Angus így emlékszik vissza: "Amikor kiszállt az autóból, ezek voltak az első szavai: Bon vagyok. Aztán végignézett magán, és így szólt: Úristen, a feleségem bugyiját vettem fel" - Szóval, így találkozott először a bandával. Ami a feleségét illeti, Bon ekkoriban költözött külön Irene Thorntontól, de csak 1978-ban váltak el. A maga sajátos stílusában így kommentálta a családi fordulatot: "Egyszer megkérdezte a feleségem, hogy miért nem írok róla is egy dalt? Megszületett a She's got balls (Megkapta a golyókat). Erre aztán elvált tőlem." - Valójában Bon és Irene jó barátságban maradt, néhány hónappal az énekes halála előtt is találkoztak Melbourne-ben. Bon Scottal az AC/DC felkapaszkodott a csúcsra. A dögös ausztrál zenekarban nemcsak a lemezkiadók láttak egyre nagyobb fantáziát, de végre a ködös Albion is igent mondott az iskolatáskával a hátán száguldozó Angus és a kitetovált, párducmintás cuccba öltözött Bon prudukciójára. A háttérben pedig ott nyomta Malcolm, a zseniális öccsével teljesen egyenrangú gitáros, valamint a megbízható ritmusszekció. A zenekar töretlenül fejlődött, egyre jobb anyagokat, mára klasszikus lemezeket adtak ki, de a csúcson, 1980 februárjában a Gondviselés mégis megálljt parancsolt a karizmatikus frontembernek, Bon Scottnak. Az ügy előzményei néhány hónappal korábbi eseményekkel függnek össze. Az 1979-es Highway to Hell World Tour alaposan kimerítette a zenekart, Bon karácsonyra haza is utazott Ausztráliába. Ekkoriban több barátjának is panaszkodott, hogy teljesen elkészült az erejével, hosszabb pihenésre lenne szüksége. "Tizenöt éve úton vagyok, és soha nem akartam megállni. Sok emberrel találkoztunk, sokat ittunk, sokat marháskodtunk" - nyilatkozta egykoron ő maga is. Bon valójában soha nem szakított legfőbb szenvedélyével, az itallal, és aligha meglepő, hogy az év elején esedékes közös munka fáradalmait gyakori bulizással kívánta tompítani. Valószínűleg ő is érezte, hogy zűrös életmódjából baj származhat. Graeme öccse kevéssel halála előtt találkozott vele, és a megviselt, depressziós sztár közölte vele: hamarosan pszichológushoz fordul, hogy alkoholizmusából valamiképpen kigyógyítsák. 1980. február 18-án a londoni Music Machine klubban szórakozott barátaival, de arra senki sem tudja a választ, hogy mi is történt valójában. Az egyik verzió a jelenlévő jóbarát, Alistair Kinnear történetéből rajzolódott ki. Eszerint Bon hét dupla whiskyt fogyasztott, valósággal kiütötte magát. Kinnear autóval Overhill Road-i lakásába fuvarozta az öntudatlan énekest, majd állapotát látva éjszakára a Renaultban hagyta. Másnap felkelt, egész nap az ügyeit intézte, majd délután visszatérve döbbenten tapasztalta, hogy barátja még mindig eszméletlen. Kórházba szállította, de ekkor már késő volt, Bon saját hányásától megfulladt. Időről időre felbukkan egy másik változat is, amely azon a tényen alapul, hogy Kinnear ismert drogdíler volt. Sokan úgy gondolják, hogy a végzetes éjszakán heroint adott az énekesnek, végső soron ez okozta halálát, a történteket pedig szőnyeg alá söpörték. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Bon Scott mindenféle szert kipróbált, és két évvel halála előtt majdnem meghalt herointúladagolásban. Akárhogyan is történt, kereken huszonöt évvel ezelőtt az AC/DC frontembere eltávozott az élők sorából. Ausztráliában temették el, sírján ma is friss a virág, a hozzátartozók szerint tisztelői, barátjai, rajongói ma is meg-megállnak, hogy főhajtással adózzanak annak az embernek, akiben testet öltött a rock and roll.