„Mikor visszajöttünk második európai turnénkról, ahol Sonic Youth-szal vettünk részt, elhatároztam, hogy minden nap használni fogom a heroint állandó gyomorbántalmaim miatt, ami az elmúlt öt évben sok szenvedést okozott és szó szerint odáig juttatott, hogy meg akartam ölni magam. Öt éven keresztül, minden egyes alkalommal, amikor csak lenyeltem egy falat ételt, kínzó, égető, émelyítő fájdalmat éreztem a gyomrom felső részén. A turnén tovább súlyosbodott a fájdalom a rendszertelen és nem megfelelő étkezés miatt. A betegség kezdetétől számítva tíz, felső és alsó gyomor- és bélvizsgálaton estem át, melyek során gyulladás okozta irritációt találtak. Tizenöt különböző orvossal beszéltem, ötven különböző orvosságot próbáltam ki a fekélyre, de úgy találtam, hogy egyedül a nehéz narkotikumok segítenek. Sokszor előfordult, hogy teljesen alkalmatlan voltam mindenre és heteken át csak az ágyat nyomtam. Hánytam és éheztem, úgyhogy elhatároztam, ha már így is úgy érzem magam, mint egy narkós, akár az is lehetek.”

Valahogy így kezdődött a Nirvana egykori énekes-gitárosának Kurt Cobain drogkarrierje – szerinte. Naplója tanúságai szerint, valamikor ’91 őszén a Nevermind – fordítsuk most „Annyi baj legyen”-nek –, a Nevermind album megjelenésének környékén. Három évvel később pedig, ’94 áprilisában - mindjárt tíz éve lesz -, saját üvegházában ért véget szintén saját akaratából. A halálos heroin adag többszörösét adta be magának valamivel a könyék hajlata fölött, közel a tetovált K-hoz, majd mikor érezte, hogy lebegni kezd, fejbe lőtte magát egy vadászpuskával. A 27 évesen öngyilkos lett Cobain utolsó pillanatait Charles Cross, a nemrégiben nálunk is megjelent „A mennyeknél súlyosabb” című könyv szerzője is reprodukálta, aki eredeti naplórészleteket is beletett a kötetbe. A hétköznapi Amerikában autószerelő apától és háztartásbeli anyától született Kurt élete simán indult, s aztán sikerektől és botrányoktól volt hangos. Talán, mert miközben gyomorbetegsége, súlyos hangulatzavarai és depressziója egyre inkább elhatalmasodott rajta. Bálványai között volt William Burroughs, a Narkós című regény írója és Frances Farmer, a tragikus sorsú amerikai színésznő, akit többször igazságtalanul ideggyógyintézetbe zártak, és akin elsőként hajtottak végre lobotómia műtétet. Cobain lányát az ő emlékére Francesnek nevezte el. Feleségét, Courtney Love-ot, az ismert punk énekesnőt, és színésznőt szintén számos alkalommal kezelték heroinfüggéssel. Az özvegyet éppen egyébként másfél héttel ezelőtt állították ismét bíróság elé kábítószer fogyasztás gyanújával Amerikában. Amikor közös gyermekük anno megszületett, a bulvársajtó megkérdőjelezte két narkós szülő alkalmasságát. Akkoriban az emberek úgy tárgyalták ügyüket, mint évtizedekkel korábban a Lindbergh-bébi ügyét, melybe Cobain – szó szerint - még inkább belebetegedett. A közelgő tízéves évforduló kapcsán beszélgetni fogunk Kurt Cobainről. Asztaltársaimmal nem fogjuk megmondani a tutit, hogy pontosan miért is alakult úgy az ő története, ahogy, csak megpróbáltunk együtt okoskodni. Mégis, mi mindennek lehetett szerepe abban, hogy a tehetséges, törékeny, ártatlan külsejű kissrácból sikeres, gazdag, néhány év alatt kamaszok milliói által bálványozott, mégis boldogtalan, súlyosan heroinfüggő, öngyilkosságba menekült sztár lett. Beszélgetőtársaim Bajtay Zoltán, a magyarul „A mennyeknél súlyosabb” címen megjelent Kurt Cobain-életrajz szerkesztője és a 22 éves Krizsó, aki DJ és Nirvana-rajongó. - Hogyha sorba próbáljuk meg rakni azokat a predikátorokat, amik egyáltalán szóba jöhettek, hogy ő az lett, aki és hogy így fejezte be, ahogy, akkor például a családi történeteit olvasva nekem nem volt olyan benyomásom, hogy ő rémes körülmények között nőtt volna fel vagy hogy annyira speciálisan hányatott sorsa lett volna, persze elvált szülők gyereke… Bajtay: - Nem ismervén a ’70-es évek Amerikáját, azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem borzalmasan átlagos családból származott, tehát baromi könnyű lenne ilyen magyarázatokat találni, hogy a nehéz gyermekkor… mit tudom én, József Attilánál édesanyja mosónő, satöbbi, édesapja szappanfőző… Nagyon is átlagos szülei voltak, az, hogy elváltak, az is szerintem egy átlagos jelenség volt a ’70-es években Amerikában, valamiért utálta az apját, de hát… Hogyha külön nézed az összes apró tényt, akkor mégse lesz minden elvált gyermekből heroinista, ezek önmagukban nem predesztinálnak arra, hogy te heroinista legyél, igazából semmi speciális nincs a gyermekkorában, sőt a fiatalkorában sem, hacsak – mondjuk -, és ezt mondjuk a riporter is, a kötet írója is próbál kiemelni, hogy a konfliktuskezelő magatartás, a félelem a konfliktustól , illetve az, hogy egyfajta gyengeség. De itt megint azt lehet mondani, hogy nem minden gyenge emberből válik heroinista. - Azt írja az elején is, azt hiszem, még az előszóban ez a Charles Cross nevű szerző, hogy olyanfajta családban nőtt fel, ez a srác, a „nem beszélünk”- típusú család, tehát ahol nem kérdezünk, nem beszélünk bizonyos dolgokról, tehát hogy alapvetően volt egy ilyen kommunikációs gát az ő egész környezetében… Bajtay: - Jó, de ez is tekinthető elég általánosnak, tehát rengetegen nőnek fel ilyen környezetben, sőt, hiszen a másik oldalon rengeteg olyan apró momentumot említ, hogy pátyolgatták, meg amikor elkezdett így nem tudom hány évesen dalokat szerezgetni, meg rajzolgatni, meg írogatni… - Mindenki őt ünnepelte gyakorlatilag… Bajtay: - Igazából azt is lehet mondani, hogy agyonkényeztették, nem derül ki egyértelműen, hogy most ő egy sérült valaki volt vagy gyenge valaki volt. - Azt is el szokták mondani ezeknél a családi tényezőknél, hogy a családnak megvannak-e azok a rituáléi, azok a kommunikációs színterei, amik jók, és amik egyfajta védelmet jelenthetnek akár a droggal szemben, de hát itt olvasom például, hogy voltak olyan napok, amiket kineveztek társasjátékos napoknak és akkor együtt játszott a családjával, hogy sokat eljártak síelni, visszaemlékszik ilyen kirándulásokra. - Hogyha konkrétan a szüleiben nem is találta meg a támaszt, akkor vannak ezek a nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, nem tudom, akik valahogy mindig pótolják a szülőket, és valahol ő mindig volt egy olyan szakasza az életének, ez úgy a kamaszkor vége, húszas évei, amikor a kocsiban aludt és eljött otthonról, de szerintem ez sem kirívó. Tehát igazából önmagában nem tudunk egyetlen olyan pontot sem találni a fiatalkorában, amire azt mondhatnánk, hogy na most itt vált drogossá és innen egyenes út vezetett a… - Ha így nézzük a régi képeit, akkor azt lehet mondani, hogy bejött a csajoknak, de alapvetően egy nagyon kicsi, törékeny srác volt, nem? Komplexusai voltak? Bajtay: - Borzalmasan zavarta, hogy vékony. Az anorexiás az az, aki nem tud enni? Bizonyos dolgokat tudott csak megenni, gyomorproblémái egész kora fiatalkora óta voltak, és ilyen szempontból szimpatikusabb is, mint a többi rockzenekar, ahol ez a macsó-beállítás nagyon hangsúlyos. Nézzünk a Guns’n Rosest vagy az összes többit, ahol tetőtől talpig tetovált állat-férfiak… Egyébként az, hogy mi áll mögötte és esetleg e mögött is egy törékeny, szerencsétlen valaki áll, csak úgy odalökik, a Nirvana ilyen szempontból szimpatikusabb volt, hogy nem volt annyira mesterkélt. Ez az ember tényleg úgy állt ki a színpadra és úgy viselkedett a színpadon, amilyen törékeny ő valójában volt, tehát ezeket a macsó-pózokat… ebben ő szerintem nevetséges is lett volna. Lógott a mikrofonon, tényleg egy rakás szerencsétlenség volt… Sőt a Nirvana inkább komikusan nézett ki a színpadon, volt, hogy Kurt-öt egy tolószékben betolták, összetörve… betolják egy ilyen kerekesszéken és kiesik… és szánalmasan… szóval ezekre rájátszott, tehát ezek pózok, de hát nyilvánvaló, hogy mindenkin van valamilyen póz, de még mindig szimpatikusabb póz, mint a macsó-terpeszben odaállva döngető Guns’n Roses és társai. - Onnantól kezdve, amikor ő elkezd kamaszodni, és egyre inkább leválik a családjáról, ami egyrészt kortünet, másrészt pedig ugye az egész váláskörüli hercehurca is eléggé megviseli, végül is az érzelmi élete hogy alakul? Krizsó - Visszatérve erre, hogy nem volt ennyire macsó típus, mindig hosszú időn keresztül volt egy-egy barátnője, akikhez általában nagyon ragaszkodott, nem is nagyon csalta meg, tehát nem élte ezt a rocker életmódot, hogy minden koncert után mással, ugyanakkor amikor Courtneyvel összejött, akkor az valami hatalmas, nagy, boldog egymásra találás, ugyanakkor Courtney is erősen függő volt. Az egymásra találásuk abban is megnyilvánult, hogy együtt nyomták magukat, nála mindenképpen életképesebb volt, de amit arról írnak ugye, hogy együtt éltek, az inkább komikus, szóval… Hogyan vásároltak be, elmentek valami szupermarketbe, fogtak egy kosarat és amit találtak, ami a kezük ügyébe került, mindent behánytak, akkor már megvolt hozzá a pénzük, a mustártól kezdve a hajcsatig, meg minden, most nem tudom, szóval egyszerűen semmi ésszerű nem volt, ahogy vásároltak. Nagyon infantilis és nagyon gyermeteg volt, amikor már az első nagyobb szerződésük után fölvett egy nagyobb valag pénzt, akkor a leghülyébb dolgokat vásárolta össze. Nem azt mondom, hogy háromkerekű biciklit, de szóval idétlenségeket, szóval tényleg mint egy hatéves gyerek. Szerintem ez így jól is esett, tehát valamit ilyenkor kiélt magából. Bajtay: - Hülyén hangzik, hogy amikor sikeresek lettek és rengeteg pénze lett, onnantól fogva lett igazából heroinista - szerintem. Tehát nem jutott hozzá egyszerűen. Az oké, hogy kipróbált mindent, amit szerintem egy átlag amerikai huszonéves, tizenéves kipróbál a marihuánától kezdve a kanalas gyógyszerekig, ilyen köhögés elleni szirupokig, és… sőt, még amikor Courtney Love-val találkozik akkor is valami szirupokat iszogatnak ott együtt, tehát borzalmasan gyerekes, infantilis módon mindent kipróbált, de hát mások is kipróbálnak, tehát semmi különös nincs ebben. Ott vált heroinfüggővé és brutál heroinistává, amikor megvolt rá a pénze, és minden erőlködés nélkül, erőfeszítés nélkül meg tudta tenni. - Krizsó: Nem biztos, hogy Amerikában nincs sima klub-rockzenészként pénzed heroinra. Inkább az életformája miatt lett heronista, nem gondolom, hogy a pénz kérdése ez, de abban a helyzetben, amiben ő volt, egy első lemez után, sok koncert minden hétvégén, azért meg lehet abból venni. Bekerült ebbe a sztárvilág körforgásba és ezt nem bírta, ezt a terhet, mert hogy gyenge volt hozzá, nem volt felkészülve, de hogy ezt vissza lehet-e vezetni arra, hogy a szülei hogy kommunikáltak vele és mennyire tették nyitottá és mennyire tették alkalmassá, erőssé arra, hogy ő egyedül egy extrém helyzetben megállja a helyét, ez kérdés, de a heroin ilyenkor könnyen bekopog szerintem az ablakon, amikor egy ilyen nagy trauma éri, és ott van, tálcán kínálják előtte minden oldalról. - Bajtay: Oszlassuk el azt a félreértést, hogy ő abba rokkant volna bele, hogy ők egy garázszenekarként kezdték és éppen híresek lettek és ő ezt nem tudta feldolgozni. Igenis, akart, ő híres akart lenni, szeretett volna nagyobb kiadóhoz kerülni, és jól keresni, tehát ő nem akart punkzenész maradni. Krizsó: - Alá is írta rögtön az első szerződést. Bajtay: - Tehát nem abba rokkant bele, hogy most ő híres lett, szerintem ő ezt a hírnevet és a vele járó pénzt – hát kezdetben még nem voltak annyira gazdagok – ezt élvezte nyilván, a másik az viszont, az is nyilvánvaló, hogy attól a ponttól, hogyha egy zenekar befut, onnantól fogva jogászok, orvosok, drogdílerek és mindenki meg akarja keresni a maga pénzét rajta, és ebben a szerepben egy báb volt és gyenge volt, és mindenki megtalálta, aki meg akarta találni, és nyilvánvaló, hogy senkinek nem tudott nemet mondani. - Miért nyilvánvaló az, hogy nem tud nemet mondani? Bajtay: - Itt viszont tényleg előjön az, hogy gyenge volt. Itt előjön az alkat, hogy tényleg gyenge volt. A zenekartagok cserélődtek, általában a dobos meg Novoselics vagy Novoselik, (Novoselic) nem tudom, hogy ejtsük a basszusgitárost, az végig kitartott mellette, tehát az annyira a barátja volt, hogy ott nem volt kérdés, ki legyen a basszusgitáros. Dobost többször cseréltek és hát hogy soha nem mondta meg szemtől szembe, hogy ki vagy rúgva? Szerintem ez nem bizonyít semmit, a zenekaroknál ez általában így megy. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy tényleg gyenge lehetett. Krizsó: - Azt gondolom, hogy így 15-16 éves korban ugye belekerült ebbe a zenélős dologba. Te is benne voltál – mondjuk – meg én is ebben a punkzenész dologban ilyen fiatalon, és ha rákezdődik ez a dolog, és kivesz a normális létből ez a zenekari fíling, és sztár leszel, akkor a bizonytalan kamaszkorból, ami nagyon vicces, és nagyon vidám, egyszerűen nem kerülsz bele egy konkrét élethelyzetbe, és sokkal inkább egy ilyen fiktív létet folytatsz, ami közelebb visz a veszélyekhez is, de közelebb visz ahhoz a boldogsághoz, amitől nincsen egy ilyen materiális… Bajtay: - Mindig egy kicsit ideges leszek ettől, hogy az ember összekeveri a virtuálist a valósággal, szerintem neki volt egy olyan időszaka, amikor igenis tudta azt, hogy nincs pénze, nincs lakása, ez a kocsiban alvós időszaka, amikor nem volt pénze, a zenekar sem ment jól, és szerintem akkor mindenképpen érzékelte azt, hogy nem gyerek már, ugyanakkor még nem sikeres. Tehát volt egy átmeneti időszaka, amikor mindenképpen tudta, hogy ő most egy nímand, egy senki, egy nulla. Én azt vitatom, hogy ő a gyermekkori akármi - talajtalanság, boldogság, vagy nevezzük bárminek -, abból átesett egy hatalmas gazdagságba, volt ideje arra, hogy ezeket felmérje és ezekkel ő szerintem maximálisan tisztában volt. Hogy mennyire szenvedett tőle, azt nem tudom, de utálta. Azt biztos utálta, hogy ráncigálják, teszik-veszik jobbra-balra, hogy interjút kell adnia, hogy már megint ott van a lemezcégtől valaki és közli vele, hogy átléptük a nemtomhányas eladási küszöböt, ami szerintem - most nem akartam számot mondani -, baromi nagy dolog lehetett Amerikában, mi a fészkes közöm hozzá, szóval utálta ezt az egészet, ugyanakkor szerettet is volna sikeres meg gazdag meg akármi lenni, de hagyják is békén. Krizsó: - Visszatérve egy kicsit arra, hogy tudjuk nagyon jól a húszas évek íróitól, főleg, hogy a morfium az nagyon jó a gyomorbántalmakra, - Erről többször ír meg beszél, de mintha sok helyen azt akarná ezzel mondani, hogy ő végül is azért vált heroinistává, ő nem valamiféle hiányt akart ezzel pótolni, hanem a fájdalmait akarta enyhíteni. Ezt ő konkrétan megnevezi. [8i] Bajtay: - Minthogy nem voltam még gyomorbeteg, nem tudom megmondani, hogy milyen iszonyú kínokat él át az, de erre mondja egy orvos, hogy nem minden gyomorbetegből lesz heroinista, viszont valószínűleg, ha ez tényleg hatásosan csökkentette a fájdalmait, és hogyha ez tényleg egy mindennapos kínszenvedés volt, lehet, hogy ez egy nagyon jó gyógyszer, de az biztos, hogy végig az összes turnéjukon állandó konfliktusforrás volt az, hogy most mit egyen ő. És amikor már Courtney vele volt, akkor odahívta a személyzetet és összetörte a tányért, megmondtuk, hogy csak nem tudom, milyen sajttal megszórt spagettit, mert nem veszi be a gyomra, tehát valószínűleg tényleg borzalmasan gyomorbeteg volt, és iszonyatosan szenvedett. Tehát ha van benned egy hajlam arra, hogy túlzottan csökkentsd a fájdalmaidat és ez nyilván nemcsak egyszerű fájdalomcsillapító volt, hát most nem próbáltam még heroint, hát nyilván azért túlzás lenne azzal magyarázni, hogy amit ilyenkor átélsz, az egyszerű fájdalomcsillapítás, mert nem az, nyilván sokkal több. Hogyha már heroinfüggő vagy, akkor már nem tudod eldönteni, hogy a fizikai fájdalmak azok most… ez konkrétan gyomorfájdalom, fejfájás, szédülés, másnaposság, rosszul érzés, tehát annyira összemosódik és annyira pokoli érzés, hogy nem hiszem, bárki akkor analizálná, hanem keresi a következő adagot. - Egészen konkrétan neki ilyen drogelvonói kísérletei voltak? [/8i] Bajtay: - Voltak, persze, de általában megszökött. - Önként jelentkezett, de aztán megszökött? Bajtay: - Nem , nem, mindig a környezete erős nyomására. Részlet Kurt Cobain egy ’92-ben apjának íródott, de soha el nem küldött leveléből, lányáról és saját szüleiről. „Hét hónappal ezelőtt olyan helyzetbe hoztam magam, mely a létező legnagyobb felelősséget rója az emberre. Olyan felelősséget, amelyet nem lehet parancsba adni. Mindennap kísért az a gondolat, hogy elveszíthetem a kicsit. Esküszöm, hogyha valaha hasonló helyzetben találnám magamat, mint amilyenben te voltál, tudniillik a válás, utolsó leheletemig harcolnék azért, hogy továbbra is gondoskodhassak a gyerekről. Mindent elkövetnék, hogy a tudtára adjam, jobban szeretem őt, mint önmagamat. Nem azért, mert ez egy apa kötelessége, hanem mert így akarom. Tudom, hogy te éveken át úgy érezted, anyánk valamiféle agymosást hajtott végre Kimen és rajtam, hogy gyűlöljünk téged. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire nem így van. És azt hiszem, hogy nagyon lusta és kényelmes kifogás arra, hogy nem próbálkoztál keményebben, hogy eleget tegyél apai kötelességednek. Képtelen vagyok olyasmire emlékezni, hogy anyám bármikor is rosszat mondott volna rólad, egészen a középiskola utolsó két évéig. Ez az az időszak volt, amikor eljutottam a saját felismerésemhez, anélkül, hogy szükségem lett volna anyám beavatkozására. De mégis észrevette az irántad és a családod iránt érzett megvetésemet. Maga is ennek megfelelően viselkedett, kihasználva a lehetőséget, hogy szabad folyást engedhet a veled szemben felgyülemlett dühének. Minden alkalommal, amikor szidott téged, tudtára adtam, mennyire nem értékelem ezt és milyen szükségtelennek tartom. Sosem álltam egyikőtök oldalára sem, mert miközben felnőttem, mindkettőtök iránt megvetést éreztem. ” Bajtay: - Megpróbálnak segíteni egymáson, de hát nyilván Courtney is ugyanabban a drogelvonó intézményben volt, mint Kurt, rocksztárok között, akiknél ez a ’90-es években annyira természetes volt, hogy néha bevonulnak egy ilyen elvonóra, tehát ebben semmi meglepő nem volt. A házukban a gyerekre elvileg vigyázott dadus és szintén kokainista. Tehát egy borzalmas lepusztult társaságot látsz, ahol mindenki szerencsétlen, mindenki segíteni próbál a másikon, de löki a másikat a izé felé… - Utolsó időszakokban nem is volt neki olyan barátja, vagy olyan ember a környezetében, aki mondjuk nem anyagozott, és aki őszintén próbált neki segíteni? Bajtay: - Ezt gondolom pont én is, hogy ha egy barátja megfogta volna a kezét, egy igazi barátja, és kiült volna a Goldan Gate-re vele és elmagyarázta volna neki: figyelj, nincs semmi baj, ott van a gyereked, ugye akit nem lehet így mellőzni, egy igazi barátja, - most ez nagyon szép mondat -, de ha így megfogta volna a kezét, mint ahogy azt gondolom, hogy az anyagosok többségének meg lehet fogni a kezét. Krizsó: - Dílerekkel érintkezett főleg, tehát megvolt mindig a pénze, a végén viszont már a dílerek is menekültek tőle, mert attól féltek, hogy… mindig általában olyan adagokat lőtt be magának, hogy overdose volt. Öngyilkos adagokat, később egyre kevésbé törődött vele, hogy tiszta legyen, amit belő magának és ilyen szennyes… oda volt ragadva a mocsok a fecskendőben és nem használt tiszta tűt és egyáltalán nem érdekelte, hogy meghal. Tehát ilyen lassan, apró lépésekben közeledett az öngyilkosság felé, a végén a dílerek is – mert hát nyilván ott lőtte be magát, ahol megvette -, menekültek tőle. Kivitték a kocsijába, hogy ne ott haljon meg, mert ha ott hal meg, akkor ők is lebuknak. Bajtay: - Nagyon a végén, már a legvégén nem lehet segíteni, de egy lépéssel előtte lehet. Az én életemben is volt két ilyen példa, hogy én, mint kívülálló segítettem, néha agresszívan, kocsiba betuszkolva és nem szó szerint, de verbálisan két napig agresszívan, hogy most igenis lemegyünk egy elvonó faluba, aztán utána onnan elszökés, de mikor harmadszor is leültünk és együtt aludtunk négy napig, akkor egyszerűen lehet a legjobb baráthoz beszélni. Nem olyan simán… - És lehet? [/8i] Bajtay: - Aha. Kettő ilyen példám is volt. Krizsó: - Nagyon speciális lelkierővel kell, hogy rendelkezz ahhoz, hogy tényleg hatni tudj rá. Szóval ilyenkor ő menekül attól is, aki úgy érzi, hogy segíteni akar rajta. Ha lett volna valaki, akkor menekült, nem hallgatta végig. Novoselic, a basszusgitáros maximálisan mellette volt, utolsó percig, ők úgy váltak el egymástól, hogy a Novoselic kivitte őt a repülőtérre, asszem lehet, hogy épp megint egy elvonó kúrára indult, kiugrott a kocsiból, Novoselic utána rohant és a repülőtéren összeverekedtek, elkapta, kiugrott, valahogy kiszakította magát és elrohant. Akkor látta őt utoljára élve. Ilyenkor tényleg csak azt akarja már megtalálni, akitől ő megveszi, belövi, nagyon nehéz találni valakit, aki ilyenkor tényleg hatni tud rád. Ezt az alkohol-elvonókúrán átesettek is tudják, valami olyan mértékű önutálat alakul ki az emberben, ami egyszerűen nem logikus, tehát annyira depressziós valaki, tényleg egy átlagember azt mondja: nem értem, itt van ez az ember, rohadt sikeres, iszonyú pénzei vannak, hogyha leteszi a gitárt, és nem csinál soha többé zenét, akkor is egész életében vígan, boldogan, gyereke, felesége, satöbbi, miért? Miért? Miért? Hát ugyan miért? Ez felfoghatatlan. Olyan depresszióba jut el, olyan szintű önutálathoz ér el, ahonnan egyszerűen… ahol már nem működik semmi logika, semmi ráció, ez a … ami baromi egyszerű, bármelyik tinédzser kimondhatja, hogy utálom magamat és meg akarok halni. De valószínűleg tényleg lehet egy olyan depressziós állapot, amit egyszerűen nem tud ember elképzelni, ahol semmi nem számít, csak az, hogy megkapd a következő adagot, és ezért megfelelőképpen utálja is magát, hogy ennyi az élete, és hogy nem tud kimászni. - Nagyon sok fiatal mászkál az utcánkon ilyen Nirvanás pólókban. Igazából mi nem tudjuk azt bemérni, hogy ez egy tényleges, valós, rajongótábor-e és egyáltalán mekkora lehet ez a tábor, akik őt még egy ilyen kultuszfiguraként egyáltalán emlegetik, akik talán ezt a könyvet a kezükbe vehetik. Krizsó: - Azt gondolom, hogy ez egy olyan létforma, hogy a zenével kapcsolatban a hitelességet meg az őszinteséget nagyon meg lehet találni ebben az emberben. Kor nélküli, azért, mert egy olyan személyiség áll mögötte, aki a zenével való kapcsolatát száztíz százalékban tudta kifejezni. Nem ideológiákat nyomott, nem történeteket mesélt el, egyszerűen olyan hangulatokra és érzelmekre építette a zenéit is és a szövegeit is, amik ezen túlmutattak. - De ebben a kontextusban például a drognak milyen szerep jut akkor a rajongók szemében? Bajtay: - Hát nem tudom. Nem gondolom azt egyáltalán, hogy a drog az pozitívan van beállítva és nem érzékeltem akkor, amikor én is tinédzser voltam, a környezetemben, hogy ettől a drogot jónak és jófejségnek találtuk volna, hogy a Cobain ezt csinálta. Nem ez volt a fontos, nem ez jött le, nem kapott egy pozitív hangot a drog. Majdnem hogy a magánügyeként volt kezelve. Oké, de én ismerek abból a társaságból, akikkel koncerteztünk, hogy hernyósokká váltak egy páran a 16-17 éves fiatalok, de az éppen ahogy a party-korszakba lépett pár hónappal később. Krizsó: - Szerintem is igaz, hogy a zene az sokkal meghatározóbb és nem azért szeretik ezt a zenét, mert az egy drogos csávó volt és én is az akarok lenni, és ezért szeretem a zenét. Tehát a zene szerintem sokkal központibb, sokkal erősebb, és valóban a magánügyeként kezelik. - Az viszont tény, hogy az abszolút életforma meghatározó dolog, amit a heroin neki is és egyébként is azoknak, akik élnek vele, jelenthet. Tehát nem lehet elbagatellizáló melléktermékként kezelni, és nem tudom, hogy ezt hogy lehet elhelyezni ebben az egész… Bajtay: - Én egyáltalán nem próbáltam a barnát, de azt gondolom, hogy a fickó a zenéjével engem 14 éves koromtól 17 éves koromig olyan szituációkba ringatott, annyira erős hangulatokat árasztott rám, mint hogyha én is vele anyagoznék. Nem negatív irányba, egyszerűen mélységileg. Kurt Cobain 1994. április 5-én saját birtokának üvegházában halálos heroin adagot lőtt be magának. Majd hogy biztos lehessen a dolgában, egy vadászpuskával fejbe lőtte magát. Búcsúlevelét egy halom virágföld tetején találták meg. „Ezt a levelet egyszerű megérteni. Mint a punkrock százegy irányának összes figyelmeztetését az évek folyamán. Már túlságosan sok év telt el azóta, hogy akár a zene hallgatása, akár megkomponálása, akár az olvasás ,vagy írás lelkesedést váltson ki belőlem. Emiatt oly mértékben bűnösnek érzem magam, hogy ezt a szavak képtelenek kifejezni. Amikor például lejövük a színpadról és kialszanak a fények és a tömeg mániákusan üvölteni kezd, nincs már hatással rám. A helyzet az, hogy nem bolondíthatlak benneteket. Egyikőtöket sem. Egyszerűen nem lenne fair. Sem veletek, sem önmagammal szemben. A legrosszabb, amit el tudok képzelni, az lenne, ha átvágnám az embereket azzal, hogy azt hazudom, mintha száz százalékig élvezném, amit csinálok. Néha úgy érzem, mintha belépőkártyát kéne blokkolnom, amikor a színpadra lépek. Mindent megpróbáltam, ami az erőmből tellett, hogy értékeljem, és így is van, Isten a tanúm, értékelem, de ez nem elég. Értékelem azt a tényt, hogy én is, mi, rengeteg emberre voltunk hatással és szórakoztattuk őket, talán és is egy olyan nárciszta vagyok, aki csak akkor képes értékelni a dolgokat, ha már véget értek. Túlságosan érzékeny vagyok. Kicsit érzéketlenebbnek kellene lennem ahhoz, hogy visszanyerjem azt a lelkesedést, amilyet gyerekkoromban éreztem. Az utolsó három turnénkon már sokkal jobban képes voltam becsülni minden embert, akit személyesen ismertem, ahogy azokat is, akik a zenénk rajongói. De így is képtelen vagyok túllépni a frusztráción, a bűntudaton és az együttérzésen, amelyet mindenkivel szemben érzek. Miért nem élvezem csak úgy? Nem tudom. A feleségem egy istennő, aki megszenved az ambícióiért és az empátiáért, a lányom pedig túlságosan is emlékeztet arra, ami egykor voltam, telve szeretettel és örömmel. Mindenkit megcsókol, akivel csak találkozik, mert mindenki jó és senki sem fogja őt bántani. És ez annyira megrémít engem, hogy szinte lebénulok. Nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy Frances olyan nyomorult, önpusztító, halott rockerré válik, mint ami belőlem lett. Sikeres lettem, megcsináltam és hálás vagyok, de hét éves korom óta gyűlölöm az embereket úgy általában. Végül émelygő gyomrom legmélyéről mondok köszönetet minden leveletekért és aggódásotokért, amelyeket az elmúlt évek alatt kaptam. Túlságosan szeszélyes, kiszámíthatatlan kisbaba vagyok. Nincs már bennem szenvedély, és emlékezzetek rá, jobb kiégni, mint megfakulni. ” A napló és búcsúlevél részleteket Nagy Zsolttól hallották. Ma a Drogériában a Nirvana egykori énekes-gitárosáról, Kurt Cobain-ről halálának közelgő tizedik évfordulója apropóján beszélgettünk Bajtay Zoltánnal, a nemrégiben magyarul is megjelent „A mennyeknél súlyosabb” című életrajzi könyv szerkesztőjével és a Nirvana rajongó Krisztián DJ-vel.